Sokára tartott, míg kicsomagoltunk, mert annyi hely volt az egész szobában, hogy alig tudtuk eldönteni, mi hol legyen. Mindketten oda tettük a dolgainkat, ahova csak szerettükvolna , de olykor vitáztunk egy-egy holminál. Körülbelül egy óra kicsomagolás után, megbeszéltük, hogy mit csináljunk. Én már éhes voltam, és tudni illik, hogy nem csak aludni, de enni is szeretek. Oké, azért annyit nem, de ami a fogamra való abból nagyon sokat. Elővettem a telefonomat, és megkerestem a legjobb éttermet. Barátnőm ebbe rögtön belegyezett, és elkészülődtünk, ezután mentünk a buszmegállóba. Pechünkre lekéstük a buszt, így várnunk kellett fél órát a következőre.
-Hallod? Nem alakul jól a mai napunk.-mondtam a 2 percig tartó csend után.
-Hé, fel a fejjel! Még csak most kezdtük a napot. Lefogadom, hogy csodás napnak ígérkezünk elébe. És már csak 17 perc és itt a busz. Ja, most jutott eszembe, hogy mit is akartam kérdezni fél órája. Tudod merre van az étterem?
-Igen, persze.-válaszoltam. Egy kicsit elbizonytalanodtam, mert nem nagyon emlékszem. Az utcára, de még az étteremre sem. Elfordultam Niky elől, mert nem akartam, hogy lássa az arcomon, hogy valami nincs rendben. Megérkezett hosszú idő után a busz. Felszálltunk rá, leültünk és vártunk. Nikynek fogalma sem volt, hogy mikor kell leszállnunk, de ez nem is baj, hanem az a gond, hogy én sem tudtam. Nézegettem a leszállóhelyeket, hátha eszembe jut valamelyik. Niky arra eszmélt fel, hogy megszólal a hangosbemondó:
-Hölgyeim és Uraim, megérkeztünk a végállomáshoz. Mellettem már álló, mert eddig csak ülő lány értetlen fejet vágott hozzám, majd leszálltunk. Egy perc megemlékezést tartottunk, hogy vége az utazásnak és higgadtan megkérdezte:
-Ugye tudod, hogy hol vagyunk?
-Persze, csak kövess! - Indultam el a nekem tetsző irányba.
~Niky szemszögéből...~
Mikor felszálltunk a buszra Clau nagyon ideges volt valami miatt. Próbáltam rájönni, hogy miért de nem tudtam kitalálni. Remélem pontosan jól tudja, hogy merre megyünk mert ha nem és eltévedünk, a számunkra még idegen városban, én kinyírom. A nagy gondolkodásom közepette arra eszméltem fel, hogy a bemondóba bemondják, hogy megérkeztünk a végállomáshoz. Én felálltam és idegesen Claura néztem. Ő csak egy kicsit félénken rám nézett. Leszálltunk a buszról és én még higgadtan megkérdeztem.
- Ugye tudod, hogy hol vagyunk? .
-Persze, csak kövess! - elkezdett indulni a boltok felé.
20 perc után végre Clau is ráeszmélt, hogy bizony eltévedtünk.
- Na jó de hogyan jutunk haza?
- Na ez egy igazán jó kérdés. Figyelj ott áll valaki kérdezzük meg tőle, hogy hol is vagyunk pontosan.
- Rendben menjünk - indultunk az emberke felé. Mikor oda értünk félénken megszólítottuk.
- Elnézést meg tudja nekünk mondani, hogy hol is vagyunk pontosan? - kérdezte Clau. Az emberke megfordult és mosolyogva válaszolt. Nem tűnt nagyon öregnek, sőt egészen fiatal volt. Úgy 18 - 19 év körül.
- Ugye újak vagytok?- kérdezte.
- Igen eltalálta - válaszoltam mosolyogva.
- Először is ne magázzatok még csak 19 vagyok. Egyébként a nevem Ross Lynch. - mutatkozott be.
- Én Nikolett Jonshon.
- Én pedig Claudia Freese - mutatkoztunk be mi is. Ő csak mosolyogva üdvözölt. Cuki mosolya van.
- Akkor. Meg tudod nekünk mondani, hogy hol is vagyunk pontosan? - kérdezte Clau
- Indicare street. Ti hová mentek?
- A Minedows streetre.
- Pont arra megyek. Vigyelek el titeket? - én csak Claura néztem. Ő pedig rám.
- Ha nem vagyunk a terhedre
- Dehogy vagytok. Gyertek. - mutatott a kocsija felé. Egy fekete BMW. Nem rossz. Elmentünk a kocsijáig. Én előre Clau pedig hátra ült és el is indultunk.
~Clau szemszöge~
Ültünk a kocsiban, szótlanul. Kedvesnek tűnik, csak kicsit túlságosan is az. Mi nem ezt szoktuk meg, nálunk szinte a háromnegyed srác bunkó. Engem ez meglepett, hogy ilyen segítőkész, már ha ezt annak lehet-e nevezni. De ez részemről egy pluszpont. Nem tudom, hogy fogunk-e még vele találkozni a közeljövőben. Lehet, hogy ez egy álca és csak ki akar minket használni. Nem nagyon bízom eleinte az emberekben, főleg, ha ilyen kedvesek. Nem szeretném, hogy Niky egyből belehabarodna, mert ki tudja, hogy mi lesz a vége. De az se biztos, hogy bunkó. Én ezt nem szoktam meg. Meg.... milyen dolog az, hogy leszólítok valakit az utcán és megkérdezzem, hogy merre is van ez meg ez az utca, Ő meg egyből felajánlja, hogy elvisz. Furcsa előérzetem van. Meghallottam, hogy Ross és Niky beszélgetnek. Én nem akartam ebbe bele menni. Amennyire kedvesnek tűnt, most olyannyira furcsa. Én csak hallgattam, hogy mit fecsegnek, igazából nem nagyon érdekelt. Csak unottan kifelé nézegettem az ablakon keresztül, legalább néztem a várost. Nem is figyeltem a közelemben lévő társaságra, de arra felfigyeltem, hogy megérkeztünk. Kiszálltunk a kocsiból, Ross széles mosollyal az arcán elköszönt, Niky még integetett is, én csak egy "Csá"-t feleltem. Ahogy mentünk a kapu irányába, láttam Nikyn, hogy furán néz rám. Gondolom azért, mert nem köszöntem "normálisan" el Ross-tól. Mert ha Niky találkozik egy ilyen kedvesnek látszó sráccal, neki a "Csá" az fura. Nem kérdeztem meg, hogy mi a baja velem, majd ha szeretné, úgyis elmondja. Most kicsit lehangolódtam Ross-tól.
-Olyan csöndes voltál a kocsiban, minden rendben?
-Nem bízom ebben a Ross gyerekben. Olyan....furcsa. Nem tudom miért, rossz előérzetem van.-nyitottam ki az ajtót. Niky reagált volna a megjegyzésemre, de tátva maradt a szája, legalábbis gondolom, mert hangokat már nem hallottam felőle. De nem csak barátnőmet lepte meg a ház, hanem engem is. Ahogy beléptünk, egyből az étkezőt pillanthattuk meg. Mögötte láttuk a nappalit, ami hatalmas és gyönyörű volt. Kiérve a nappaliból, a konyhával szemben találtuk a lépcsőt, ami az emeletre vezetett minket. Niky már rohant is felfelé megnézni a szobákat. Addig én megtaláltam a garázst, majd rögtön mellette a wc-t, amiből kijöve a kabátakasztót, és egy cipős szekrényt pillantottam meg, pont a garázs ajtajával szemben. A földszintet körbejártam. Felmentem az emeletre, két ajtó volt egymással szemben egy 3 méter távolságban. A jobb oldali helyiség világosabb volt, mint a szemben lévő szoba. Bementem világosabb szobába, és megláttam Nikyt, amint épp fekszik az ágyon.
-Kinek írogatsz?
-Ross-nak. Miért? -pötyögte a betűket.
Megadta neki a telefonszámát? Miről maradtam le? Annyira összehaverkodtak, hogy már SMS-eznek is?
-Niky?-kezdtem félősen. Ő erre felült, hogy tudjon koncentrálni a kérdésemre. -Miről beszélgettetek a kocsiban? Mert akkor én nem nagyon figyeltem oda.
-Oh, ömm......-gondolkozott egy röpke pillanatig, majd folytatta. -van testvére, vagyis, nem egy, hanem 4, és alkotnak egy zenekart. Meg elmondta a tesójuk nevét, a bandáról pár információt. Még sose hallottam róluk.-megrántotta a vállát.
-Én igen. Mármint...általános iskolában volt egy barátnőm, aki nagyon szerette, és mindig mondta nekem, hogy hallgassam meg legalább egy slágerüket, de én nem tettem, mert nem izgatott. Ez 11.-ben volt. R5 ugye?
-Igen. És sokat beszélt a barátnőd? -láttam rajta, hogy érdekli a banda. Nem néztem jó szemmel, mert mi van, ha beleszeret a srácba? Pár dolgot mondtam, de nem túlságosan pozitívakat. Nagyon remélem, nem találkozunk vele többet.
